|
Mi a nő? Milyen minőséget képvisel a 21. század hajnalán, milyen értelmezési és megjelenési formái vannak? Furcsa kérdések, s talán első pillantásra nem is látszanak azok a nyilvánvaló okok, amelyek kikényszerítették belőlem. Nő vagyok, és - ha szabad egy személyes vallomást tennem - így ötven felé közeledve nem is lennék semmi más, bár egyáltalán nem vagyok feminista sem! Csupán megtanultam örülni annak, hogy nő vagyok. Nem adnám semmiért a szülés fájdalmas teremtő erejét, a szoptatás örömét, a gyermekneveléssel járó felelősséget, s a háromfajta női orgazmus változatosságát sem! Mégis gyakran megfogalmazódik bennem, hogy bizony másodrangú állampolgárként bánik velem a társadalom (nekünk nőknek még a személyi számunk is kettessel kezdődik...). A tradicionális asztrológia csupán két olyan bolygót ismer, amely minden kétséget kizáróan nőnemű. A Hold és Vénusz a nő két legfontosabb aspektusát jelképezi: a Bika jegyének uralkodó bolygója, Vénusz, a szépség és a szerelem istennője a szeretőt testesíti meg, a Rák jegyhez tartozó Hold pedig az anyaság képviselője. Évezredek óta így fejtjük őket, ezért aztán alakjaikban sokan meglelni vélik azt, amit keresünk, pedig ez csupán a látszat. Nézzük, hogy vajon miért!
Alaposabb vizsgálat után könnyen rájöhetünk, hogy a két női bolygó már önmagában is hordoz bizonyos ellentmondásokat. Afrodité a szerelem istennőjének görög, Vénusz pedig a római változata. Több eltérés is van a két archetípus között, de a leglényegesebb talán az, hogy Afrodité termékenység istennő ugyan, de a szépség és a test örömeinek a fontossága kap nála hangsúlyt, vagyis a termékenység esztétikai, és nem a reproduktív aspektusa. Nem illeszthető az anya istennők közé, hiszen alakjának megjelenésével válik ketté végérvényesen a nő örömszerző és reproduktív funkciója. Gondoljuk csak meg, a görög idők előtt a Föld nagy részén anyaistennő kultusz volt az egyeduralkodó, azonban a görög panteon és az azt követő egyistenhitek már alapvetően férfi központúak. Ha megvizsgáljuk e hitrendszerek eredetmítoszait, furcsa dologra jövünk rá: Kronosztól Zeuszon át az összes görög főisten mind a női oldaltól kapja a hatalmat - talán éppen ezért nem is tudnak mit kezdeni az ősi feminin addig az időszakig kerek egész archetípusával.
Hogy mi a megoldás? Kézenfekvő. Le kell győzni őket erővel, ha pedig nem megy, akkor ízekre kell szedni, szét kell darabolni a nőt testestől-lelkestől, s akkor a darabok külön-külön már sokkal könnyebben legyőzhetők.... A legkorábbi kozmológiákban az őskáosz legyőzője egy istennő, aki fiút szül, a szeretőjévé teszi, aztán istenek egész sorát nemzi vele. Az egyiptomi őskáosz a nőnemű Nun, akitől a duat, az isten-kilencesség származik (Amun, aki Sut és Tefnut nemzi, akiktől viszont a két ikerpár, Isis és Osirisz, illetve Nephtys és Széth származik). A görög elképzelés szerint Gaia, a föld istennője fiút szül, Uránost, a levegő istenét, aki a szeretője lesz. Ezt a tényt nagyon nehéz semmissé tenni, ráadásul az anyaistennők erősek és hatalmasak: termékenyek, szépek, elősegítik a bő termést, és még a mágiához - nem utolsósorban a szexuál-mágiához - is értenek. Éppen ezért hagyományos férfi eszközökkel (erővel, erőszakkal, izomból, tűzzel-vassal) nem lehet őket csak úgy legyőzni! De sebaj, ha nem megy másként, szét kell őket darabolni! Így válik Isis, Astrea, Istár, vagy Inanna hatalmas és pusztítva teremtő archetípusa jól elkülönülő, egymást kölcsönösen kizáró alakokká a későbbi kozmológiák istennőiben.
Pontosan ez történik mind a görögöknél, mind a zsidóknál, s a folyamat elkezdődik már a Bika világkorszakban (a precessziós világkorszakok közül a Bika az i.e. 4,700 és 2,500 közötti időszakra esik). Az ortodox zsidók számára szigorúan tilos, hogy keveredjenek a húsos és a tejes ételek. Annyira betartják ezt az első pillantásra meglehetősen ártatlannak tűnő, csupán kulináris vagy főzéstechnikai szabályt, hogy külön sorozatnyi edény áll a zsidó háziasszonyok rendelkezésére, nehogy az egyik ételtípus „megfertőzze” a másikat. Sőt, a kóser vendéglőkben külön konyhában készítik el húsokat és a tejterméket tartalmazó fogásokat, s az egyik helyiségből egy kiskanalat sem szabad átvinni a másikba. Vajon miért? Rendszerint azt a magyarázatot kapjuk, hogy nem túl egészséges keverni a kettőt, csakhogy ez egyáltalán nem igaz! A magyar konyha húsételei elképzelhetetlenek tejföl nélkül. A borjú paprikás vagy a székelykáposzta legfeljebb akkor okoz emésztési zavart, ha nagy mennyiséget fogyasztunk el belőlük. Ráadásul az ortodox zsidók elképesztően vehemensen reagálnak bármifajta keveredésre, tisztátalanságot, sőt fertőzést emlegetnek, ami azt bizonyítja, hogy sokkal mélyebb oka lehetett ennek a szabálynak. A választ akkor kapjuk meg, ha a kétféle élelmet (étel = élet) jelképként fogjuk fel: a tej a nő anyai, míg a hús örömszerző képességét, szerepét takarja, s egy zsigeri szinten patriarchális vallás, amely ráadásul nem sokkal az Anyaistennő kultusz után, de közvetlenül ugyanazon a területen alakult ki, nem is tehet mást, mint hogy hatalma megszilárdítása érdekében kettéválasztja, elkülöníti ezeket a funkciókat.
A görög panteonban egyszer s mindenkorra fragmentálódik az Istennő, méghozzá funkciói szerint. Afrodité-Vénusz a csábító szerető, a Hold Telihold fázisa pedig az anya, vagyis azonnal ketté válik és a következő néhány ezer évre el is különül a szexualitás kétféle értelme, az örömszerzés és az utódok létrehozása. A kettéválasztás a patriarchális értékrend követelményei szerint történik meg, pedig az egyiptomi Isis vagy a sumér Inanna alakja még őrzi a teljességet. Ráadásul nem csupán kétfelé bomlik a feminin, hanem tovább hasad egymástól jól elkülönülő archetípusokra (ezek asztrológiai kifejeződése az Aszteroida Öv, amelyről bővebben a Fényszögképek aszteroidákról szóló fejezetében olvashatnak magyarul). A hivatalos, de örökké féltékenykedő feleséget, a „first lady”-t Jupiter felesége, Junó képviseli; a gondoskodó elvet és a kultivációt az ősi gabona istennő, Ceres; az anti-anyát, az ószövetség kígyóját pedig Lilith. A senkihez sem tartozó modern szingli a fiús Pallasz Athéné; a szakrális rituálék főpapnője, az egyedül élők jelzőfénye Veszta, aki a fókuszáló képességet, a csőlátást is jelképezi. E további variációk az aszteroida öv felfedezésével jelennek meg az asztrológiában, és mint archetípusok, lehetséges szerepkörök főleg a mai korban válnak prominenssé, de a leglényegesebb kettéosztódás, a szerető és az anya, már a görög időktől fogva létezett.
Vannak olyan mítosz kutatók, akik az egységes női minőség szerepekre tagolódását a halászó, vadászó, gyűjtögető életmód megszűnésével és a mezőgazdaság megjelenésével magyarázzák, ami szintén az utolsó nagy kataklizma után, nagyjából 10,000 évvel ezelőtt történik meg. Egészen addig a nőknek önálló gazdasági szerepük volt, s minden tekintetben egyenrangúak voltak a vadászó férfiakkal. Az emberiség a kataklizma pusztítása és a Föld tengelyének elferdülése következtében a megváltozott földrajzi és klimatikus körülmények miatt kényszerül arra, hogy megtermelje az ennivalót (hiszen a téli hónapokban nincs mit gyűjteni). Férfi és nő egy életre egymáshoz láncolódik a közös földbirtokon, egyik sem képes a másik munkája nélkül létezni, ki vannak szolgáltatva egymásnak, s ezáltal megszűnik a nők addigi viszonylagos szabadsága. A megváltozott körülmények elsősorban a nőket sújtják, ezért el kell valahogy érni, hogy elfogadják helyzetüket és beletörődjenek a veszteségbe - ez pedig csak úgy megy, ha az addig egységes női archetípust kettészelik s elválasztják egymástól örömszerző és reproduktív funkcióit, míg a férfiak természetesen fenntarthatják saját egységüket. Érdekes adalékkal szolgál az a tény is, hogy a bika és az oroszlán mellett a disznó is az Istennő jellemző állata (a bika a termékenységét biztosító maszkulin erő, oroszlánok húzzák a szekerét, a disznó viszont egyik alteregója), s mivel a disznó a gyűjtögető időszakban a nők legfőbb segítőtársa volt, a szigorúan patriarchális vallások megtiltották a disznóhús fogyasztását, nehogy bármi módon felelevenedjenek a régi szokások.
A Hold három arcát három fázisa, az Újhold (a szűz), a Telihold (az anya) és a Fekete Hold (a bölcs öregasszony) határozza meg, s ezen archetípusok mindegyike nélkülözi a nőt mint szeretőt. A szűz, vagyis a fiatal lány, akit még nem adtak férjhez, potenciálisan ugyan magában hordozza a testi szerelem ismeretének lehetőségét, de sokkal lényegesebb, hogy a „dolog” (vagyis az „elhálás”) egyelőre még nem történt meg, s a hivatalos esküvőig remélhetőleg nem is fog. Ráadásul sejthető, hogy amint létrejön a házasság, leendő férje szinte egyből anyává teszi - tehát valódi örömszerzésről, szexuál-mágiáról, amely az Istennők jellemzője, szó sem lehet; azt a patriarchális társadalmak meghagyják a hetéráknak, a kurtizánoknak, a gésáknak... A szűz szerepében éppen az a vonzó, hogy érintetlensége a garancia arra, hogy majdani férje lesz az egyedüli, aki gyermeket nemzhet neki. „Megtermékenyíteni” latinul úgy hangzik, „impregnálni” - s ha a szó mai értelmére gondolunk, azonnal a védettség eszméje jelenik meg. A trónörökös, aki tovább viszi a nevet és a vagyont, éppen a Bika világkorszakban válik nagyon lényegessé.
A Hold további két archetípusára ugyancsak a szexualitás örömszerző lehetőségének teljes hiánya a jellemző. Második fázisa, a Telihold a diadalmas anyaságot képviseli, s aki volt már ebben az áldott állapotban, az pontosan tudja, hogy a nők ilyenkor hogyan működnek, s mennyire távol áll tőlük a szeretkezés gondolata. A várandós asszony teste elnehezül a szülés előtti hetekben. Maga a szülés a természet egyik legnagyobb csodája, akkora izomenergia kell hozzá, amelyet a sportolók egy világcsúcs elérésekor mozgatnak meg, mégis minden nő képes rá, de a vér- és energia veszteség következtében sérülhet, legyengülhet a szervezet, s a fizikai tisztulás hetekig is eltarthat. A szoptatás és pelenkázás egymásba torkolló időszakában a testi szerelem teljesen kikerül a gondolatainkból. Egy férfi általában nem képes behatolni abba a bensőséges zárt rendszerbe, amelyet anya és újszülött kisbabája alkot. Szerencsés esetben örül az új jövevénynek és részt vesz a napi teendőkben, de még ma is inkább az a gyakoribb, hogy az apa úgy érzi, csupán felesleges, sőt zavaró tényező, akire nincs semmi szükség. A női test, amely kilenc hónapig otthont adott a fejlődő magzatnak, drámai módon átalakul. A hüvely pusztán szülőcsatorna, tele van sérülésekkel, repedésekkel, s a mellek, amelyek addig a férfi örömét, élvezetét szolgálták, most a gyermeket táplálják. Férfi legyen a talpán, aki képes ezeket a változásokat veszteség élmény nélkül elviselni.
A Hold harmadik fázisa, a vén banya pedig már nem kell senkinek. Teste megszikkadt vagy elnehezült, elhájasodott; haja őszülő kóc; megereszkedett melle fonnyadt, üres zacskó; arca csupa ránc; szempillái kihullottak, reumás szeme gyulladtan pislákol. A bölcs öregasszony sok mindent megélt, de hiába tud szinte mindent, teste már bizonyosan nem kelt vágyakat - különösen nem a mai világban, amely a fiatalságot és a tökéletes szépséget sulykolja, s ahol a súlyfelesleg, a ráncok, az őszülő haj nem a bölcsességet, hanem a kudarcot, a hiábavalóságot sugallja. Aki elmúlt negyven, az vagy hajlandó a plasztikai sebész kése alá feküdni és rengeteget költeni csodatévő kencékre, pirulákra, vagy haláláig eláshatja magát. Rossz esetben kinevetik, jó esetben sajnálkoznak rajta, de annyi bizonyos, hogy ez a reklámok által vezérelt kor nem teszi lehetővé a tisztes, szép öregedést, nem engedi meg, hogy felvállaljuk az elmúlás felé vezető út állomásait. A régi korokban legalább félelemmel vegyes tisztelettel figyeltek az öregasszonyra. Megbecsülték a tudását, figyeltek a tanácsaira, és senkinek sem jutott eszébe (vagy nem volt olyan bátor), hogy gúnyolni merészelje. Ma egyszerűen nem lehet szépen megöregedni, sőt tulajdonképpen tilos is megöregedni, mert csak teher, nyűg, szerencsétlenség, betegség, kirekesztettség jár vele. Ezért aztán jobb, ha meg sem kíséreljük... Amit az öregasszony tud, az bizony nem kell senkinek, s ezáltal a társadalom olyan bölcsességtől fosztja meg magát, amelynek a hiánya beláthatatlan következményekkel jár.
Vajon mi történt a női szexualitással? Hova tűnt el jó néhány évezredre, s hova tűnt vele együtt a nők orgazmikus képessége? Teljesen önálló archetípussá vált, amelyben azonban semmi egyéb sincs, csak nyers erotika és szexualitás. Afrodité-Vénusz a férfiak Barbie babája, akinek különleges születését a mítoszok és Boticelli csodálatos festménye is megörökíti. Bizonyos szempontból tarthatjuk őt Urános és Gaia gyermekének, de habokból való kiemelkedése értelmezhető öntörvényűségének jelképeként is. Uránost anyja, Gaia szüli meg, és azon nyomban a szeretőjévé teszi, a levegő istene pedig minden éjjel meglátogatja, és mohó gerjedelmében ráveti magát. A nászból folyamatosan olyan gyermekek születnek, akik tökéletlenek és csúnyák, pedig Urános (minden apához hasonlóan) vágyik arra, hogy tökéletes és gyönyörű utódokat hozzon létre. Eltaszítja magától gyermekeit, a félkarú óriásokat, a küklopszokat és a hét titánt, s a Föld mélyére száműzi őket - ami ugyancsak Gaia méhe, aki a visszatuszkolt utódoktól s az állandó terhességtől nagyon elfárad. Végül nem bírja tovább, és szövetkezik egyik fiával, Kronosz-Szaturnusszal, akinek egy sarlót ad, és arra kéri, hogy kasztrálja apját. Kronosz engedelmes fiúként teljesíti anyja parancsát. Amikor Urános lemetszett genitáliáit a tengerbe dobja, a habokból kiemelkedik Afrodité, a szépség és szerelem istennője. Ég és Föld (vagyis a levegő és a föld elem) nem alkalmas arra, hogy szépséget alkosson. Kell hozzá a tenger (vagyis a víz: az érzelmek és az empátia eleme), s ekkor a három őselemből végre megszülethet a valódi tökéletesség.
Legalább is látszólag. Mert Afrodité tényleg gyönyörű. Csodatévő harisnyakötője nélkül is sikerül neki a legtöbb férfiban felkelteni a testi vágyat, de ha viseli, mindenki szerelmes lesz belé. A legendák szerint valakinek mindig előtte kellett mennie egy tükörrel, amelyben folyamatosan csodálhatta saját szépségét. Se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amelyek hódításait beszélik el. Az is kiderül, hogy soha nem bántják, nem erőszakolják meg, nem válik áldozattá, és mindig az történik vele, amit szeretne. Amikor az istenek megelégelik a kicsapongásait, arra kérik, hogy válasszon magának férjet - azt remélik, akkor majd lehiggad. De csalódniuk kell, hiszen Afroditének nincs köze a Holdhoz, nem vágyik sem a házasélet biztonságára, sem a gyermekáldásra. A várakozásokkal ellenétben nem Árészt, a férfias, macsó hadistent választja, hanem a sánta, púpos Héphaisztoszt. A szép nők ösztönös képességével pontosan tudja, hogy egy ilyen férjet az ujjai köré csavarhat s azt teheti vele, amit csak akar. Ráadásul házassága után szinte semmiben sem változtat viselkedésén, ugyanúgy folytatja hódításait, ahogy azelőtt. A szabadságvágyán kívül azonban a sánta kovács még egy nagyon lényeges követelménynek felel meg: tökéletes alkotások kerülnek ki a kezéből, s Afroditének, mint a legtöbb szép nőnek, szüksége van e tökéletes tárgyakra. A hagyományos asztrológia Afrodité - Vénusz archetípusához köti az erotikát, a testi vágyat és a beteljesülést, de a kultúrát, a művészeteket (elsősorban az ábrázoló művészetet, a táncot, a zenét) és szépséget is.
Az elmúlt hatezer év női szerepeiben megfigyelhető, hogy a felszínen egyértelműen a Hold és Junó archetípusai voltak jelen, míg Afrodité-Vénuszt a bordélyházakba száműzték a patriarchális társadalmakban. A mai kor azonban már régen nem a Hold, sokkal inkább Vénusz, a szilikon testű műnők birodalma, s jaj neked, ha normális arányaiddal kérkedni mersz! Miért csodálkozunk azon, hogy manapság annyi nőnek van orgazmus problémája? Hiszen elvesztettük azt a tudást, amelyet az ősi korokban a papnők tanítottak, s amely éppen ezért természetes módon működött. A nő valamikor egy volt, Istennő mivolta egyesítette magában mindazokat a szerepeket, amelyeket a patriarchális társadalmak hierarchikus szemlélete szétdarabolt. Az archaikus korban a testi szerelem extatikus élménye még nem választódott el az anyaságtól, hanem annak szerves része volt (s ha bizonyítékra van szükségünk, nem kell mást tennünk, csak visszaidéznünk, mekkora élvezetet okoz a szoptatás!). A modern világ asszonya pedig egyfajta kényszerben él, hogy mindenből a médiumok, reklámok által sugallt etalont érje el, s szégyenkezik, ha saját élményei nem felelnek meg az előre meghatározott elvárásoknak. A női magazinok újabb és még újabb szexuális technikákat, trükköket tanítanak meg olvasóiknak, a testi öröm hajszolása központi helyet foglal el a párkapcsolatokban. Milliók kényszerülnek arra, hogy hazudjanak önmaguknak és partnerüknek, ha nem akarnak kilógni a sorból. Mert miről is van szó? Az elveszett paradicsom illúzióját kergetjük. Ha tényleg arra vágyunk, hogy visszakapjuk a nőiség elveszett paradicsomát, akkor ne a női magazinok ostoba tanácsait másoljuk, hanem kíséreljük meg egyesíteni a fragmentálódott női psziché darabjait, s vállaljuk fel a Hold, Afrodité, Inanna, Astarte, Isis, Pallasz Athéné, Junó, Veszta és Lilith szerepeit - akár külön-külön az egyes életszakaszokban, akár egyszerre, ha ezt kívánja meg az élethelyzetünk. A legfontosabb az őszinteség - merjük kimondani bármikor bárkinek, hogy mit érzünk!
Ehhez azonban nekünk maguknak kell tisztán látnunk saját személyiségünk mozgatórúgóit, amelyek a karmikus múltban és a gyermekkor eseményeiben gyökereznek.
|
